Chianti, a szupersztár
Toscana – Piemonte mellett – Olaszország legtekintélyesebb szőlővidéke. Ám míg Piemonte csúcsborainak többsége, mondjuk úgy, az elit kategóriába tartozik, addig Toscana boraira a nagyobb népszerűség a jellemző. Chianti, Brunello di Montalcino, a Vino Nobile di Montepulciano, a Vernaccia di San Gimignano ültetvényeinek borai éppúgy, mint a galestro vagy a sassicaia az egész világon ismertek. Az elmúlt korok nagy művészei közül alig lehetne találni bárkit is, aki ne emlékezett volna meg ezeknek a boroknak a nagyságáról.
A toscanai szőlőgazdálkodás történetét (szemben Piemontéval, ahol a kis gazdák működése a jellemző) mindig is a nagybirtokosok – a klérus, a nemesség – és a feles birtokosok vetélkedése határozta meg. A bérlők, mint a nevükben is benne van, a termés felét fizették azért a földért, amit megművelhettek, és ahol élhettek. Amikor a második világháború után a nagybirtokokat végleg felszámolták és a feles bérlők közül sokan elvándoroltak a városokba, már-már az a veszély fenyegetett, hogy a szőlőgazdálkodás végleg feledésbe merül. Abban az időben üzletemberek, valamint a gazdag északi városokból és külföldről érkező betelepülők sok parlagon heverő birtokot felvásároltak, és nagy összegeket fektettek a szőlőgazdálkodás újjáélesztésébe. A leszüretelt szőlő további feldolgozásában azonban rá voltak szorulva a tanult borászok segítségére. A jó értékesítés érdekében alkalmazkodniuk kellett a világ borbarátainak magasabb követelményeihez. Ezért új módszerekkel kísérleteztek: a borokat friss fából készített, kisebb hordókban erjesztették, francia szőlőfajtákat és szokatlan fajtaösszetételeket alkalmaztak. Így született meg a modern olasz bor, a toscanai.
Sajnos ezek a forradalmi borok gyakran már nem felelnek meg az eredetjelölési rendszer merev előírásainak, így aztán megtörténhetett, hogy a történelem legrégibb, törvénnyel védett termőterülete – Carmignano – kénytelen volt csúcsborait egyszerű asztali borként értékesíteni. A kiváló minőségű termékek előállítása felé haladó trendet ez a hiba sem tudta feltartóztatni. Abszolút szupersztár lett a sangiovese szőlő, amely teljesen megfelelt a régió dombvidéki arculatának - ennek a fajtának van leginkább szüksége a hegyek lejtőin sorakozó tőkéket érő rengeteg napfényre, és arra, hogy a nappali és az éjszakai hőmérséklet között jó nagy legyen az ingadozás.
A sangiovese nemcsak a híres ültetvényről származó Brunello di Montalcino szülőanyja, hanem egyre nagyobb részben keverték a chiantihoz is, amelyet az 1990-es évek törvénymódosítása nyomán ma már csak tisztán sangiovese szőlőből szabad előállítani. Ez a szőlő adja a Nobile di Montepulciano és a Morellino di Scanzano, valamint a Carmignano és néhány más ültetvény nagy asztali borának kiváló minőségét – ezek alkotják az úgynevezett SuperTuscan csapatát, ahogy az angolszász világ rendkívül találóan elnevezte ezeket a borokat.
Az itt kiváló eredményeket adó egyéb vörösborszőlők közül elsősorban a francia cabernet sauvignont, a merlot-t és kisebb mértékben a syrah-ot és pinot noir-t kell kiemelnünk.
A fehérborszőlő tekintetében Toscana már nem annyira meggyőző. Jóllehet az 1980-as években a trebbianoból sikerült készíteni egy friss, egyszerű márkás bort, a galestro-t, s a vernaccia di San Gimignano és a Montecarlo hírneve is igen jó. A Chianti-vidékszívében szintén akad még egy-két érdekes chardonnay, de összességében a toscanai fehérborok nem érik el a vörösbor ismertségét.
